Fényviszony. Együtt pihenünk, együtt lüktetünk, veled ébredek. Hallgatom, érzem a hajnali rezdüléseid.
Nézlek, a szememben tükröződsz. Szeretlek, Budapest. (Stiller Kriszta)

Szerettem azt a várost, a parkokat, az utcákat...  Blaha, Felszabtér, Rákóczi tér, Deák, Körtér, mozik,
kocsmák, presszók... helyek és fogalmak az 1980-as évek szürkeségében. Még minden kapu nyitva volt,
szabadon lehetett bóklászni a hűvös lépcsőházakban, udvarokon, kapualjanként rejtelmes történeteket
mesélni... egyedül, vagy kettesben. Akkoriban nem tudatosan - és sajnos túl keveset - fényképeztem,
sokminden csak az emlékeimben megörökített; mit hol és mikor láttam, nem dokumentáltam.
Hiányoznak az arcok, a járókelők, pedig a több mint húsz év elmúltával most ezek érdekelnének igazán.
Könnyelműségemet bánom, mentségem csak az lehet, fiatal voltam és azt hittem, minden örökké tart,
ahogy az emberek, úgy a házak halálával sem gondoltam. A mindenkori jelen túl természetes.

Sajnálom ezt a várost, rombolódik. Közös életünk darabjai semmisülnek meg, hiányuk csak akkor tűnik
fel, amikor látom mi lett és lesz helyette. Ami születik, azt megtűrni lehet, szeretni nem.
Egy névtelen és cudar hatalom játékszerei vagyunk.

  


Budapest































 



































Nem Budapest